„A Megváltó hűséges követői minden korban az Úr eljövetelét várták. »Ismét eljövök« – mondta Jézus búcsúzóul az Olajfák hegyén, és ez az ígéret fényt árasztott a jövőre. Öröm és reménység költözött a tanítványok szívébe, amit sem a fájdalom nem tudott elfojtani, sem a megpróbáltatás megfakítani. A szenvedések és üldöztetések közepette »a nagy Isten és megtartó Jézus Krisztus dicsőséges megjelenése« volt a boldog reménységük. Hittek Krisztus feltámadásában, és abban is, hogy eljövetelekor ők is feltámadnak, ezért nem féltek a haláltól. Várták, hogy az Úr eljöjjön az ég felhőiben Atyja dicsőségével, elhozva országának idejét az igazaknak. 

Amikor a thesszalonikai keresztények sírva temették el szeretteiket, Pál apostol felhívta figyelmüket a feltámadásra, mely a Megváltó adventjekor történik majd. Akkor a Jézus Krisztusban elhunytak feltámadnak, és az élőkkel együtt elragadtatnak, hogy találkozzanak az Úrral: »És ekképpen mindenkor az Úrral leszünk – mondta Pál –, annakokáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel.« (1Thess 4,17–18)

Pátmoszon a szeretett tanítvány ezt az ígéretet hallotta: »Bizony hamar eljövök!« És János sóvárgó válasza az egyház egész zarándokútján mondott imáját önti szavakba: »Bizony jövel, Uram, Jézus!« (Jel 22,20)”

(Ellen G. White: Korszakok nyomában, 270–271. o.)