Régóta már csak a tételes erőfeszítések alapján történő törvénytartásra buzdítottak a nép akkori tanítói. Eszerint mutattak példát is, de a nép jó része -mint ahogyan az ma is van - nem érezte, hogy a lelke kielégült volna. Jézus rámutatott arra, hogy Isten tettei, a törvényadása is szeretetből fakad, és az Ő szemében nem a tételek megtartása, hanem az indíték a fontos. A Hegyibeszéd irányt szabott, hogyan, milyen alapok szerint lehet az élet zsinórmértéke az Istenhez fűződő kapcsolat, milyen reménye lehet a csüggedőknek, vigasza a szomorkodóknak; miben bízhat, akinek a sorsa aggodalomra, szorongásra adna okot.
Egy olyan korszakban és környezetben, ahol a külső, emberi szemeknek tetsző magatartás volt a dicsérendő és követendő, Jézus a belső ember tisztaságára, az imádságos lelkületre és a mennyei világosság áldásainak befogadására irányította a figyelmet. Egy olyan, lelki ház felépítésére, amely nem omlik össze se árvíztől, se szélvihartól, mert „kősziklára építtetett".